M H E

A hipnózis felhasználása a gyógyításban Európa más országaival egybeesően, a 19. század közepén kezdődött Magyarországon is. A James Braid által hipnózisnak elnevezett módszer – amit F. A. Messmer „animal magnetismus” néven terjesztett el – hamar felkeltette a magyar orvosok érdeklődését. Majláth János 1852-ben „Magnetizmusról” címmel írt könyvet, amelyben a „delejgyógytan” lehetőségeit, hatását elemezte. Ismeretes, hogy rajta kívül sok más terapeuta is használta a hipno-szuggesztív módszert, mint Oroszhegyi Józsa, Csanádi István, Gárdos János, Szapáry Ferenc, stb. A századforduló körül újabb könyvek láttak napvilágot, mint Schäffer Károly munkája, vagy Ranschburg Pál és Decsi Gyula könyve „A delejgyógytan hatásai” címmel.

A tudományos érdeklődés mellett ugyanakkor hazánkban sem hiányzott a hipnotikus állapotban demonstrálható jelenségek színpadi bemutatása. Kabarék műsorán, társaságban szórakoztató céllal nem ritkán mutattak be „médiumokon” (ma erősen hipnábilis személyeknek neveznénk őket) csodálatosnak tűnő jelenségeket, ennek kapcsán azonban nem volt ritka, hogy a bemutatás alanya károsodást szenvedett. Az irodalomban két halálesetet írtak a hipnózis rovására. Az egyik H. Bernheim doktor, a második Nancy-i hipnózis iskola vezetőjének gyakorlatában fordult elő (a beteg hipnoanesztéziával végzett visszérműtét után embóliában hunyt el, halála tehát nem a hipnózis következménye volt). A másik eset Magyarországhoz kapcsolódik: 1894-ben egy ismert laikus hipnotizőr, Neukom Ferenc kútfúró mester egy alakalommal „oly mélyen altatta el médiumát, Salamon Ellát, hogy többé képtelen volt felébreszteni”. Ez a haláleset vezetett az 1894. évi 103816 sz. Belügyminiszteri rendelet megalkotásához, amely szerint „hipnotizálni csakis gyógyítási célból, csakis orvosnak, és annak is csak harmadik személy jelenlétében szabad”. Ez a rendelet, bár nem teljesen, de mégis visszaszorította hazánkban a hipnózis színpadi, laikusok által történő alkalmazását.

A 20. század elején a magyar egyetemek orvosi fakultásán tanították a hipnózist, mint a pszichiátria fontos módszerét. E munka egyik kiemelkedő alakja Lechner Károly professzor volt. Kétségtelen, hogy S. Freud hatására – ahogy az egész világon, úgy Magyarországon is – a hipnoterápia háttérbe szorult. Freud úgy vélte, hogy a hipnotikus kezelés nem kívánatosan szoros érzelmeket kelt a női paciensekben, így a pszichoanalízis mellett célszerűnek látta elvetni a hipnoterápiát. Követőinek tevékenysége oda vezetett, hogy a hipnózis mellőzött pszichoterápiás módszerré vált. Ma már tudjuk, hogy nem a hipnózis, hanem az akkor egyedül alkalmazott parancsoló indukciós módszer váltotta ki a túlságosan intenzív érzelmi reakciókat. A megengedő és főként az indirekt indukció általában nem jár ilyen kísérőjelenséggel, ha mégis előfordult, megtanultuk elhárítani a felesleges érzelmi reakciókat. Lechner professzoron kívül utódai, mint Nyírő Gyula professzor, de mások is, mint Angyal Lajos professzor, nemcsak használta a hipnoterápiát, de előadásokon beszélt róla, sőt rendszerint demonstrálták is, így az orvostanhallgatók, ha vázlatosan is, de hallhattak a hipnózisról.

Völgyesi Ferenc dr. kiemelkedő intenzitással érdeklődött a hipnózis iránt. Munkássága főként a harmincas, negyvenes évekre esett. Számos könyv szerzője, a hipnoterápia mellett kísérleteket is végzett. Állatkísérleteiben A. Kircher eredményeit igyekezett megismételni és igazolni. Ma már tudjuk, hogy az állatokon kiváltható „startle reaction”, vagy „tot stellung” nem hozható összefüggésbe a hipnotikus állapottal. Völgyesi dr. aktív részese volt a nemzetközi hipnózis életnek. Ismereteink szerint ő volt az első magyar tagja a Nemzetközi Hipnózis Társaságnak (Internatial Society of Hypnosis). 1936-ban rész vett Leningrádban a Nemzetközi Élettani Társaság (International Union of Physiological Sciences) kongresszusán, amit I.P.Pavlov tiszteletére rendeztek. Itt találkozott magával Pavlovval, aki később levelet is írt neki, amiben a hipnózis fontosságát hangsúlyozta. Ennek a levélnek különös jelentősége lett az ötvenes években, amikor a Sztalini koncepciónak megfelelően a Szovjetunióban és a Népi Demokráciákban, így Magyarországon is a pszichológia nemkívánatos, „tudománytalan” diszciplínává vált. Völgyesi e levelet lobogtatva járta végig a hatóságokat és igyekezett elérni, hogy a hipnoterápia szabad utat, tudományos támogatást kapjon. Magánrendelője azonban zsúfolva volt betegekkel, ami nem tetszett az akkori hatóságoknak. Általában az egyes kérdések megközelítésében az u.n. 3T volt a jellemző: „Támogatás”, „Tűrés”, „Tiltás”. Az orvosi magánpraxis egyértelműen a „Tiltás” kategóriájába tartozott, így hiába a Pavlov levél, Völgyesi személye a hipnózishoz való viszonyulást is negatíve befolyásolta. A klinikákon ugyan volt néhány terapeuta, aki időnként használt hipnoterápiát, de ez nem szerepelt a beteg kórlapjában. A dolog érdekessége, hogy az 50-es években számos klinikán, elméleti tanszéken a Szovjetunióból delegált „segítő professzorok” jelentek meg azzal a — természetesen politikai — feladattal, hogy magyar kollegájukat „tanítsák meg” a materialista haladó tudomány módszereire. Így került pl. az európai hírű Nyírő professzor mellé az ukrán — és egyáltalában nem híres — Tatarenko professzorasszony. Mivel a Szovjetunióban a hipnózis az elfogadott terápiás módszerek közé tartozott, ő gyakran hipnotizálta a betegeket, mivel nem tudott magyarul, a szöveget, ugyanúgy, mint minden mást, a mellé rendelt, oroszul jól tudó gyermekorvos fordította, akinek viszont hipnoterápiás ismeretei egyáltalában nem voltak. Az érdekesség a dologban az, hogy a hipnózis működött, a betegek arról számoltak be, hogy egy idő után Tatarenkó hangján hallották a tolmács szavait.

Én 1955-ben fejeztem be orvosi tanulmányaimat Leningrádban, ahol, mint hatodéves pszichiátriára és neurofiziológiára szakosodtam. Sikerült elsajátítanom a hipnoterápia alapjait, sőt egy szerencsés véletlen folytán 3 hónapig helyettesíthettem az egyik kollegát egy rendelőintézetben, távollétében mintegy 90 alkoholista betegét kellet részben hipnoterápiával kezelnem. Ennek kapcsán jelentős gyakorlatra tehettem szert. Ez tette lehetővé, hogy — miután a Budapesti Orvostudományi Egyetem Fiziológiai Intézetébe kerültem — két kollegával, dr. Gerbner Mátyással és dr. Altman Kurtal a hipnotikus szuggesztiók és a veseműködés kölcsönhatására vonatkozó vizsgálatokat végezzünk, lévén, hogy az Intézet kutatási területe a veseműködés volt. Első közleményeim e témához kapcsolódtak. Később, a 60-as évek közepén lehetővé vált, hogy az agyi elektromos aktivitás változásait vizsgáljuk, ettől kezdve a hipnózis iránti fogékonyság, a hipnotikus állapot és az EEG, valamint a kiváltott potenciálok összefüggéseit vizsgáltuk a megváltozott tudati állapot neurofiziológiai alapjainak tisztázása céljából. Betegekkel nem foglalkoztunk, magánpraxisunk nem volt, tudományos eredményeinket hazai és külföldi szakfolyóiratokban közöltük. Ilyen körülmények között munkánk ellen senki nem emelhetett kifogást.

1970-ben csoportunk az Orvosegyetemről átköltözött az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karára, főnökünk, Ádám György professzor megalakította az Összehasonlító Élettani Tanszéket (Lehrstul der Comparative Physiologie). Hipnóziskutatással foglalkozó munkacsoportunk (Bányai Évával, Sági Judittal, Greguss A. Csillával és másokkal) itt dolgozott 1984-ig. Diplomamunkák, egyetemi doktori-, kandidátusi-, és akadémiai doktori disszertációk, angol és magyar tudományos közlemények jelentek meg, a Magyar Tudományos Akadémiától díjakat, külföldi tanulmányi ösztöndíjakat kaptunk. Lefordítottuk a legfontosabb hipnotikus szuszceptibilás-mérő skálákat (SHSS/A, B,C, Harvard Csoport Skála, Stanford Klinikai Skála, Stanford Gyermek Szuszceptibilitási Skála, Stanford Profil Skála), a beméréseket összevetve az eredeti angol nyelvű vizsgálatok adataival megállapítottuk, hogy az eredmények egybeesnek, így nemzetközileg is összehasonlíthatóak a hipnózis iránti fogékonyság magyar nyelven kapott értékei. Ezeket a módszereket tanítottuk a gyakorlati hipnózis-tanfolyamokon, megkönnyítve ezzel a kezdő hipnotizőrök munkáját, mivel e gondosan megfogalmazott skálákban olyan mondatokat tanulhattak meg, amelyek könnyen alkalmazhatóak, gördülékenyek, így biztonságot nyújtanak az első hipnoterápiák végrehajtásánál. Az évek során fokozatosan eltűnt a „Tiltás”, a hipnózis kezdett polgárjogot nyerni Magyarországon.

A 70-es években megindult egy másik folyamat is a pszichiátria és a pszichológia kezdeményezéseként: a pszichoterápia különböző ágai újra kezdtek volna bekerülni a gyógyítási módszerek közé, a baj csak az volt, hogy a régi szakemberek kiöregedtek, meghaltak, a fiatalabb generációt pedig nem tanították meg a pszichoterápiára. Az 50-es években megszüntetett pszichológus-képzés a 60-as években (12 évi szünet után) újra beindult, de mind a gyakorlatból, mind az oktatásból hiányzott a 10-15 éves gyakorlattal rendelkező középgarnitúra.

Néhány vezető elindított egy ismerkedési lehetőséget a pszichoterápiás módszerekkel: a 70-es évek elején negyedévenkénti rendszerességgel „Pszichoterápiás Hétvégéket” szerveztünk, ahol a részvevő orvosok és pszichológusok avatott oktatók segítségével betekintést nyerhettek a különböző pszichoterápiás módszerekbe. Ezek az alkalmak persze nem a pszichoterápiás módszerek elsajátítását célozták, hiszen arra kevés volt az idő, de felkelthették a kollegák érdeklődését a lassanként szerveződő speciális tanfolyamok iránt.

Már a második Pszichoterápiás Hétvégén megjelentünk a hipnózissal kapcsolatos ismeretterjesztéssel. Célunk természetesen itt sem a hipnózis módszereinek oktatása volt, inkább az érdeklődést akartuk felkelteni e rendkívül hatékony pszichoterápiás eljárás iránt. Az előadások elméleti jellegűek voltak, emellett egyéni demonstrációkat tartottunk — főként a hipnózis iránti fogékonyság standard mérését, az SHSS/A, és C módszert demonstráltuk —, valamint a Harvard Csoport Skála segítségével az összes érdeklődőt igyekeztünk hipnózis-élményhez juttatni. Az ilyen jellegű demonstrációkat, előadásokat kutatócsoportunk tagjai tartották, tehát olyan kollegák, akik mind elméletileg, mind gyakorlatilag megfelelő képzettséggel rendelkeztek.

A 70-es évek vége felé egyre szélesebb szakmai körökben alakult ki az igény, hogy induljon be hazánkban a gyakorlati hipnoterápiás képzés, mégpedig, ha lehet, olyan hivatalos formában, hogy az elvégzett tanfolyamot az állami szervek (pl. a szakorvos, szakpszichológus képzésért felelős Orvos Továbbképző Egyetem, a Szakvizsga Bizottságok és a Tudományos Minősítő Bizottság) elfogadják. Egyes, főleg egyetemi intézetekben dolgozó kollegák, egyéni tanulmányutat szerveztek laboratóriumunkba, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Összehasonlító Élettani Intézetébe és így jutottak hozzá olyan lehetőséghez, hogy elsajátítsák a hipnózis elmélete mellett a gyakorlati alapokat is.

A 70-es évek vége felé spontán szerveződéssel alakult ki egy 8-10 kollegából álló mag, akik intenzív érdeklődést mutattak a hipnózis iránt. Juhász Pál professzornak köszönhető, hogy havi egy szombaton rendelkezésünkre bocsátotta a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai Klinikájának könyvtárát, ahol összejöveteleinken nagy elméleti vitákat rendeztünk, megbeszéltük az éppen hipnoterápián lévő betegeink további kezelésének lehetőségeit, vagyis, amit csak lehetett, igyekeztünk egymástól tanulni, egymásnak segíteni. A nemzetközi hipnózis életbe ekkor már igyekeztünk bekapcsolódni, főként elméleti munkáinkon keresztül. Tanulmányutak tették lehetővé, hogy e cikk szerzője 1972 -ben Párizsban Leon Chertoknál töltsön 3 hónapot, majd 1977-ben 4 hónapot az USA-ban, főként Martin Orne Intézetében Philadelphiában és rövidebb látogatást tehessen Ernest R. Hilgard laboratóriumában a Stanford Egyetemen. Nagy jelentőségű volt Bányai Éva 1973-ban tett hat- hónapos tanulmányútja E. R. Hilgard professzornál, ahol kidolgozta a ma már világszerte ismert „aktív-éber” hipnózisindukciós módszert. Ez az eljárás elméleti szempontból azért jelentős, mert egyértelműen bizonyítja, hogy hipnotikusan megváltozott tudatállapot nem csak az aktivitási nívó csökkentésével, de növelésével is létrehozható, tehát a hipnózis semmiképpen nem tekinthető — a pavlovi elméletnek megfelelően — részleges alvásnak. Gyakorlati jelentősége abban áll, hogy bizonyos kórformák kezelésénél, ahol az aktivitási szint növelése látszik célszerűnek, nagyobb terápiás effektivitást biztosít, mint a hagyományos, relaxációs hipnózis. A 70-es évek végén kutatócsoportunk hivatalos felkérést kapott az Orvos-továbbképző Egyetem Pszichiátria Tanszékétől, Moussong-Kovács professzor asszonytól hipnoterápiás tanfolyam tartására. Lényegében ennek kapcsán kezdtük kidolgozni azokat a kritériumokat, amiknek megfelelően — több kisebb-nagyobb módosítás után — ma is folytatjuk hipnoterápiás kiképző tanfolyamainkat.

1980-ban nagy jelentősége volt a Magyar Pszichiátriai Társaság megalakulásának. E társaság fontos egysége volt a Pszichoterápiás Szekció, ezen belül pedig létrehoztuk a Hipnózis Munkacsoportot. Így tehát a hipnoterápia ettől fogva hazánkban hivatalosan is elfogadott terápiás módszerré vált, a munkacsoport aktivitásához tartozott tudományos ülések szervezése mellett kiképző tanfolyamok indítása annak érdekében, hogy lehetőleg az ország minden részében találhassanak a betegek a hipnózisban kellő elméleti és gyakorlati jártassággal rendelkező pszichoterapeutát. Hangsúlyt fektettünk arra, hogy tagjaink között orvosi és pszichológusi diplomával rendelkezők egyaránt legyenek.

Az 1980-as év másik jelentős eseménye volt az Európai Hipnózis Társaság 2. Kongresszusa Dubrovnyikban. Ezen a kongresszuson Magyarországról hatan vettünk részt és négy előadást tartottunk. Ezt követően a magyar hipnoterápia és hipnózis-kutatás minden Nemzetközi- és Európai Hipnózis Kongresszuson képviseltette magát: Az Európai Hipnózis Társaság Kongresszusain tagtársaink egyre növekvő létszámban vettek részt, legtöbben előadást is tartottak. Hasonlóképpen alakult részvételünk a Nemzetközi Hipnózis Kongresszusokon is: igaz, hogy Torontóban és Ausztráliában csak 2-3 fő képviselte Magyarországot, de Glasgowban, Hollandiában, vagy Münchenben, sőt Jeruzsálemben és San Diegoban is 18, ill. 7 magyar kollega volt jelen. Ebben nagy segítségünkre volt a Nemzetközi Társaság, valamint a M.E.G. mind Jeffry Zeig, mind Bernhard Trenkle sokat tett azért, hogy ingyenes, vagy csökkentett részvételi díj fizetése mellett vehessünk részt. Sajnálatos, de a magyar fizetések mellett nem könnyű anyagilag megszervezni a részvételt, ami nélkül képtelenek lennénk lépést tartani a tudomány és a gyakorlat fejlődésével. E két kolléga a hipnózis más területén is segített bennünket, mint pl. 1995-ben a müncheni 2. Európai Erickson Kongresszuson, ahol 16 kollegánk vett részt teljes anyagi támogatással. De nem kisebb jelentőségű W. Bongatz segítsége, aminek nyomán Vas József könyve megjelenhetett Németországban. Munkacsoportunk rövidesen önálló Szekcióvá alakult tevékenysége egyre jobban kiteljesedett. Nemzetközi kapcsolataink elmélyülésében fontos szerepet játszik, hogy kiemelkedő külföldi vendégeink között olyan Tiszteletbeli Tagokat üdvözölhetünk, mint Ernest R. Hilgard professzor, akinek nemrég bekövetkezett halála súlyos veszteség nemcsak a hipnózis, de az egész pszichológia világára. Vagy Bernhard Trenkle, aki nemcsak hazai Kongresszusainkon tartott előadásaival, műhelyeivel segíti munkánkat, de főként az Ericksoni szekció megalakulásánál segítette és támogatja most is Bíró Gyulát, aki részint az aktív-éber hipnózis, részint az NLP, de főleg az Ericksoni indirekt hipnózis felhasználásában, és mint kiváló oktató, a terjesztésében játszik fontos szerepet. Meg kell említenünk Harold B. Crasilneck professzort, aki Egyesületünk egyik első külföldi vendége volt és kitűnő előadásával sokak érdeklődését keltette fel a hipnotikus jelenségek terápiás alkalmazását illetően, vagy M. Nash professzort, aki Debrecenben rendezett Kongresszusunkon a műtéti anesztézia hibájából származó súlyos pszichés trauma hipnoterápiás kezeléséről demonstrált példát. A fájdalommentesítés terén nagy segítségünkre van Szentágothai Katalin kollégánk Muttenzből, és nemkükönben Christel Bejenke professzor Californiából. A kutatás területén Helen J. Crawfordot kell említeni a Virginia Tech. Egyetemről, aki fél évet töltött a Debreceni Egyetemen Intézetemben és külföldi kongresszusokon mindenféleképpen segíti munkatársainkat, akárcsak Teresa Robles Mexikóból. Az általa használt módszer magyar tanítványain keresztül egyre jobban terjed hazánkban.

Talán a legfontosabb feladatunk a megfelelő színvonalú hipnoterapeuta-képzés volt. Szekciónk kidolgozta azokat a kritériumokat, amelyeknek megfelelően tagjaink megkaphatták az Elméleti-, és/vagy Gyakorlati Kiképző-Terapeuta címet. Megállapítottuk azokat a minimális feltételeket, amelyeknek az általunk kiképzetteknek meg kellett felelni ahhoz, hogy bizonyítványt kapjanak hipnoterapeuta képesítésükről. Kellő önismereti képzés bizonyítása után (160 óra) 32 óra sajátélmény-csoporton kell rész venniük, majd 20 óra (vizsgával záródó) elméleti képzés következik, végül 180 óra gyakorlati képzés, ami a 40 órás alapképzés után már szupervízióból áll. A tanfolyam elvégzését egy beteg terápiájának részletes írásbeli, két opponens által bírált beszámolója, annak legtöbbször előadás során történő megvédése zárja le, aminek alapján Zseni Annamária vezetésével az Oktatási Bizottság nyilatkozik a „Hipnoterapeuta” cím odaítéléséről. Az Egyesület rendes tagja csak az lehet, aki a képesítést megszerezte, (azt megelőzően pártoló tagként vehet részt a munkában). A címet a szakképesítésért felelős hivatalos szervek mind az orvosi-, mind a pszichológusi vonalon egyértelműen elfogadják. Eddig közel 200 szakember szerezte meg ezt a képesítést.

Másik fontos feladatunknak a belső kapcsolatok szorosabbá tételét és a szakmai továbbképzést tartottuk. Ezt célozzák az átlagosan negyedévenként tartott u. n. Nyílt Napok, amelyekre nem csak kiképzett, vagy képzés alatt álló tagjainkat várjuk, hanem mindazokat a kollegákat és egyetemi hallgatókat, akik érdeklődnek a hipnózis iránt. Mód van arra, hogy az elkészült esettanulmányok e nyílt napok keretében kerüljenek megvédésre. Másik fontos funkciójuk, hogy egyéb pszichoterápiás módszerekről szerezzünk alaposabb ismereteket, ezért gyakran hívunk meg olyan kimagasló szakembereket, akik más módszer használatában rendelkeznek nagy tapasztalattal. Megvitatjuk a másik módszer elméleti és gyakorlati előnyeit, hátrányait, valamint a hipnoterápiával való kombinálás lehetőségét, igyekezvén ezzel bővíteni terápiás arzenálunkat.

11 éve minden május-júniusban megtartjuk Éves Találkozónkat, ahol péntektől vasárnapig részint tudományos előadások hangzanak el, részint záró-tanulmányokat hallgatunk meg, szombatonként pedig több műhely biztosít továbbképzési lehetőséget. E kongresszusainkra is — mint már említettem — gyakran hívunk meg olyan kül- és belföldi szakembereket, akik hozzá tudnak járulni ismereteink bővítéséhez, szélesítéséhez. Hosszas fontolgatás után 1991-ben Szekciónk önállóvá vált, megalakítottuk a Magyar Hipnózis Egyesületet, angol neve Hungarian Association of Hypnosis (rövidítve HAH). Egyesületünk mind a Nemzetközi-, mind az Európai Hipnózis Társaság tagja. Nagy megtiszteltetés és Egyesületünk munkájának elismerése volt, hogy az Európai Hipnózis Társaság minket kért fel az 1996. évi 7. Eurohypnosis Kongresszus megrendezésére, amit Budapesten nemcsak európai, de Amerikai, Ausztrál, stb. kollegák részvételével sikeresen bonyolítottunk le. Tagtársaink nagy lelkesedéssel vettek részt a szervezés sokszor nehéz és bonyolult munkájában, jó színvonalú előadásokat, workshopokat tartottak. Külföldi vendégeink szerint a kongresszus mind tartalmilag, mind szervezettség szempontjából bizonyította, hogy Egyesületünk tagsága megállja a helyét a nemzetközi porondon.

Évek óta már csak laza szállal kötődünk a Magyar Pszichiátriai Társasághoz, kis társaság lévén egyszerűbbnek látszott, hogy bizonyos adminisztratív kérdéseket (így az anyagi ügyek intézését, egyes szervezési problémákat) a több mint 1000 tagot számláló és így jól szervezett titkársággal rendelkező MPT intézzen számunkra. Az utóbbi időben azonban egyre inkább meggyőződésünké vált, hogy a teljes elszakadás előnyösebb volna, most végezzük az ezzel kapcsolatos teendőket. Negyedévenként belső terjesztésben jelenik meg folyóiratunk, a „HIPNOINFÓ” amely az egyesület hírei mellett eredeti tudományos közleményeket és hipnoterápiás tanfolyami záró-tanulmányokat közöl, valamint rövid kivonatokban ismerteti a legfrissebb külföldi hipnózis irodalom lényeges újdonságait. Egyesületünk tagságának érdeklődési köre erősen szerteágazó, így szükséges volt különböző szakosztályok kialakítása: a közös találkozók mellet Aktív-éber-, Ericksoni-, NLP-, Hipnodonta, valamint Fájdalom-szakcsoport jött létre. Szakcsoportjaink összejövetelein az őket szorosabban érdeklő elméleti és gyakorlati kérdések megbeszélésére, szakmai bemutatók szervezésére kerül sor, emellett az adott irányban továbbképző szemináriumok, gyakorlati tanfolyamok szervezése jelenti a szekciók tevékenységét.


Az eredeti helyzethez képest sok változás történt:

Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem volt munkacsoportja gyakorlatilag megszűnt, illetve kettévált, egyik része Bányai Éva vezetésével az Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Kísérleti Pszichológia Tanszéken hozott létre kutatócsoportot, amelynek központi kutatási kérdése a hipnotizőr és a hipnotizált közötti interakció elemzése. E munka eredményeinek alapján dolgozta ki Bányai Éva szociál-pszicho-biológiai hipnózis-elméletét. Bányai Éva jelenleg a Nemzetközi Hipnózis Társaság elnöki funkcióját tölti be, mint első nő a 19. század vége, J. M. Charcot a Társaság első elnöke óta, valamint a néhány hónapja elvesztett E. R. Hilgard után, aki a Társaság újjáalakulását követően volt az első elnök, akit Bányai Éva mesterének tekintett. Másik része az én vezetésemmel a Debreceni Egyetemen működik, az ott régen létesült Pszichológia Tanszékből szerveztem és igazgattam 4 Tanszékből álló Pszichológiai Intézetet, ahol az Általános Lélektani Tanszék — amelynek 2001-ben bekövetkezett nyugalomba vonulásomig vezetője voltam — kutatási iránya a hipnózis elektrofiziológiai vonatkozásai, a hipnózis iránti fogékonyság, valamint az Ericksoni indirekt hipnózisindukciót követő állapot pszichofiziológiai jellemzőinek, a stressz és a hipnózis összefüggéseinek elemzése lett. Debreceni működésem közel két évtizede alatt Magyarország keleti részén is megnőtt az érdeklődés a hipnoterápia iránt, sokan végezték el az ott szervezett elméleti és gyakorlati tanfolyamokat, dolgoznak a medicina különböző területein.

A hipnoterápia terjesztésében fontos szerepet játszanak más Magyar városok intézményei is, mint Szegeden a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai Intézete Janka Zoltán professzor vezetésével, docense, Boncz István a Magyar Hipnózis Egyesület jelenlegi alelnöke. Fontos szerepet tölt be Miskolc, ahol az Egyesület előző elnöke, Túry Ferenc és jelenlegi elnöke, Vas József dolgozik, de számos más kórházat is kiemelhetnék Budapesten, vagy más városokban, ahol kitűnő fölkészültségű hipnoterapeuták dolgoznak, mint Zseni Annamária, aki az aktív-éber hipnózis pszichiátriai bevezetésében játszott fontos szerepet, vagy Bíró Gyula, aki e módszert sportolóknál alkalmazza kitűnő eredménnyel és még hosszan sorolhatnánk.

Egyesületünk tagjai az elmúlt 20 évben jelentős munkát végeztek a hipnózis terápiás felhasználásának területén. Központi nyilvántartásunk lehetővé teszi, hogy ha valaki terapeutát keresve hozzánk fordul, egyre biztosabban tudjunk javasolni megfelelő földrajzi közelségben olyan kollegát, aki az adott betegség terápiájában rendelkezik gyakorlattal. Fontos, hogy a gyógyítási munka mellett a magyar hipnózis eredményeit is igyekeznek tagtársaink nemcsak hazai, de nemzetközi fórumokon is ismertetni, így bízhatunk abban, hogy munkánkkal hozzájárulhatunk a tudomány e területének előrehaladásához. Budapest, 2001. december 9.